Tillmann J. A. : Kohn bácsi (A magunkban megfeszített másik II.)

menora-67th-psalm 67. Zsoltár

A zsidósággal először , gyerekként Kohn bácsi személyében találkoztam. Kohn bácsi szódásként járta a falut, nem is akármilyen felszereléssel: két szürke szamarával, és a szamarakhoz illő, a szokásos szekereknél kisebb kocsijával. Amint jókora szakállával és a helyi mértéknél valamivel hosszabb hajjal, kezében csengőt rázva időről-időre megjelent az utcában, nemcsak az asszonyok gyűltek szódásüvegeikkel a kocsija köré, hanem az utcabeli gyerekek is odasereglettek.

Szinte szüntelenül mosolygott. Mosolyában volt valami különös, amit aztán más arcokon láttam viszont, és csak jóval később kezdtem érteni: a már mindenen túli, megértő és szomorú mosoly volt ez; az arc sokat tudó és szenvedésen edzett nyugalma. Mintha kissé már a túlsó távlatból tekintett volna vissza. Amiben, oly sok társához hasonlóan, lehetett némi jártassága. Ez a mosoly – ha emlékezetem nem csal – még akkor sem hervadt le arcáról, amikor a „nagyfiúk” csúfolni kezdték, csak szeme vált ilyenkor haragosabbá és szamarak közé csapott.

A mosoly mögött rejlő Nagy Utazásról aztán, a két elnéptelenedett zsinagóga romjain kívül, családtörténetünk idevágó fejezetéből értesültem: az osztálytársakról, a barátnőkről, akik „nem jöttek visza”; Klienenbergékről, akik, mielőtt el kellett menniük, elhozták a családi porcelánjaikat, s mikor vissaztértek – Palesztinába menet – eljöttek érte. A Nagyanyámról, aki élelmet vitt nekik a gettóba, és az őrtálló fajtársa közbenjárása folytán majdhogynem maga is a kerítésen belülre került. A kereskedőkről, akikkel őseim, a magyar környezet közepette, szinte egy nyelvet beszéltek, a sváb-jiddis keveréket, melynek ma már mindkét eleme majdhogynem holt.

MEGJELENT: Vigília 1992/1

COPYRIGHT Tillmann J. A.

menora nagy למנצח

Advertisements
Posted in Nincs kategorizálva | Leave a comment

Pro a kontra ellen – Szirtes János performanszaihoz

Itt az idő Contra 01.

Közönséges kaszával kopogtat. Minimálzenével mutatja az utat. Átható hangon hallatja azt, ami különben hangtalan. Ami amúgy is mindig küszöbön áll. Csak máskor nem jön ennyire közel.

Húshagyó test – Againts 07.

Mint egy metronóm működik. A kopogás nem hagy alább, csak hangot vált: csettint, ráng, lekonyul, elhal. 

Hideglelés Againts 08.

Csapkod, küzd és ráng. Aztán a szív- vagy agyhalál.

Zuhanni mindig a legkönnyebbPro 13.

A bukás számtalan lehetősége közepette fenn kell maradni.

Pár-paradigmaPro 14.

A háló ritkán látszik. Pedig a párkapcsolat alapja. Ami össze- és visszatart. És olykor gúzsban. Finom mechanikája, szálszerkezete és dinamikája fenomenális.

Csak másban moshatod Pro 15.

Hiába is fürösztenéd önmagadban. Csak kölcsönesen és szimetrikusan szép. Egyenesen és egyetemlegesen.

A törpe eltűntetése – Contra 10.

És megannyi mécses is megy vele.

                   Ember –Againts 10.

Akiről Nietzsche méltán mondja: das nicht festgestellte Tier – a megalapozatlan, eldöntetlen állat. Akiben ott egy várakozó vad.

                  Talapzatra vetett hal vergődik vörösben – Pro 29.

                  Arccal a halnak, fejjel a falnak Pro 32.

                 Úgy himbálja magát, ahogy huhognak neki – Pro 43.

                     ElfajulContra 15.

Szép szelíden indul minden mozdulat. Aztán minden átmenet nélkül erőszakká fajul. A személyesből tárgyszerű lesz. A személyből tárgy, a szeretésből szenvedés. És ez mindegyre így megy.

               Olyanok lettek – Contra 16.

És tapostam őket haragomban,

és tiportam őket indulatomban.  (Iz. 63, 3)

Hold a Napja, Nap a Holdja – Pro 58.

Egy folyvást fogyatkozó térköz körül keringenek. Amíg a feloldhatalan közelség le nem fagyasztja őket. És egymásba nem zuhannak.

Halak a plázson – Pro 60.

Partra vetve, párban vannak. Ahogy kisodródtak a vízből. Vagy maguk vetődtek ki elviselhetetlen vegyülékei miatt. Ütemes vergődésük legalábbis erre utal. Párhuzamosan viaskodnak a víztelenség légszomjával. Végtagjaikkal már a túlvilági tapsot gyakorolják. Amíg a halász el nem viszi őket.

Posted in Nincs kategorizálva | Leave a comment

J. A. Tillmann: Fölfoghatatlan. Botondra emlékezve

Botond-sisa

Individuum est inefabile. Az individuum nem fogható föl, a személyiség nem fogható szavakba. Botondra emlékezve elsőként ez jutott eszembe. Személyiségét, jelenléte intenzitását nem tudhatom, nem tudhatjuk szavakba foglalni. Rá emlékezve ezért kevesebbel kell beérnünk, ez a kevés azonban nem csekély, hisz’ művész volt, és munkái hordozzák lényének karakteres vonásait, a fejében zajló folyamatoknak, gondolatoknak és érzéseknek a kivitelező kézzel és anyagokkal folytatott játékát; a formálás folyamatának különféle fázisait, és persze végső állapotát. Így aztán munkái számunkra nem puszta műtárgyak, nem is csak emlék-művek, hanem személyiségjegyek, személyiség-töredékek, Botond-vetületek.

Ő a térrel és térben dolgozott, nem egyszerűen szobrász volt – s persze rajzolt, festett, fotózott, installált és majd minden médiumot használt –; személyisége kiterjedt a térre; vékony, szikár alakja rendkívüli erővel vette birtokba a környezetét és vetette bele magát a tér alakításába. Ez a kisebb léptékben nem kevésbé érvényesült, mint a nagyobb dimenziókban, a kisplasztikákban csakúgy, mint a kiállítóterek alakításában, és ezen túlmenő nagyságrendekben is – amiként azt például a nürnbergi metróban látható munkája mutatja.

Hatókörét tekintve Botond munkássága további övezetekre is kiterjedhetett volna, amennyiben – és ezt a német művészeti szcéna valamelyes ismeretében merem állítani – kivándorlását követően nem Nürnbergben, hanem Berlinben vagy éppen New Yorkban állapodik meg, ahol lehetőségei is másként alakulhattak volna. Nem kevésbé műveinek értékelése, ismertsége és elismertsége is.

Személyiségének térre gyakorolt hatása – amint azt barátai és a közvetlen környezetében élők tapasztalhatták – a legerőteljesebben személyes tereiben mutatkozott meg. Számomra ilyen nürnbergi lakásuk egésze, nemcsak a benne lévő számos műtárgy miatt. Kivált az ebédlője, amelyben Botond alaptulajdonságai a legtisztábban megmutatkoznak: a kifinomult intellektualitásban és ízlésben, az elemi szintekig menő egyszerűségben, az ősi kézműves eljárások és a csúcstechnológia együttes alkalmazásában, a nemes anyagoknak és a hulladékoknak egy műegyüttesben való felhasználásában.

Ilyen jellemzői voltak annak a kiállításnak is, amely a 90-es évek közepén az Andrássy út egyik üres, erre az alkalomra bérelt lakásában adott, ahol a megnyitó estén az asztalokon az általa rozsdamentes acélból készített tálak és edények sokasága dominálta a teret. Mely edények, válogatott finomsággal voltak tele, és pár évvel később Nürnbergben, a 30 éves háború lezárulásának 350. évfordulójára rendezett békeünnep asztalaira kerültek.

És ilyen Botond pécsváradi birtoka, a ház és a kert szinte minden szeglete, a nagy találékonysággal és műgonddal kidolgozott bútorok és eszközök, akárcsak a talált tárgyak és a kert egésze, benne kisebb-nagyobb tavakkal és régi öntöttvas káddal, a királyság trónusával, amely a nyári melegben alkalmat adott az uralkodónak, hogy belemerülve eggyé tudjon válni az Univerzummal.

A tér alakítása volt utolsó nagy, és meg nem valósult víziója is: egy salföldi ház és kultúrközpont terve, amelynek – elmondása szerint – részletekbe menő elképzelése segítette abban, hogy túljusson betegsége tétlen és szenvedésteli évszakain.

*

Ma reggel egy üzenetet kaptam Botondtól; a véletlen vonalán érkezett, nem véletlenül, hisz’ a Mindenség médiumaiban ő mindig is otthonos volt; sajátos és önironikus sámánizmust gyakorolva, mondván olykor, hogy kapcsolatba lépett a Mindenséggel… A tegnapi postával jött folyóiratban lapozva egy barátságról szóló írást találtam, benne Goethének Schiller halála kapcsán írt sorait: „Ich dachte, mich selbst zu verlieren, und verliere nun einen Freund und in demselben die Hälfte meines Daseins.” Azaz: Magamat véltem elveszettnek, és most egy barátot vesztek el és benne a felét ittlétemnek.1

Így vagyunk ezzel, amikor barátunkat veszítjük el.

MEGJELENT Balkon 2011/6.

1 Rüdiger Safranski: Freundschaft großer Geister. Am Beispiel von Goethe und Schiller. zur debatte 2010/6.; http://www.kath-akademie-bayern.de/tl_files/Kath_Akademie_Bayern/Veroeffentlichungen/zur_debatte/pdf/2010/2010_06_Safranski.pdf

 

Posted in Nincs kategorizálva | Leave a comment

Tillmann J. A.: Janáky körvonalai

 Janaky 2008 Ljubjana F Rita foto Fazakas Rita fotója

Egyszer egy felvételire készülő diáklánytól megkérdeztem, miért is szeretne építész lenni, mire azt felelte: „Azért, hogy kifejezze egyéniségét”… Elég meghökkentő kijelentés volt, annál is inkább, mivel előtte semmi jelét sem mutatta átlagostól eltérő jellemzőknek. Az ilyen „egyéniségek” tömeges önkifejezési igénye persze elég távol esik az építészettől, és a hirdetésipari termékekkel táplált identitás- és sztárkultusz fejleménye. Az egyéniség amúgy sem arra való, hogy kifejezni, vagy egyáltalán kifejleszteni akarják. Az ilyen önmagára feszülő akarat eleve elvéti a célját. Ezért is tanácsolja az íjászat japán művészete – ami nem hagyományápolás lóról hátrafelé, hanem a zen-buddhizmus egyik útja – kifejezetten az ellenkezőjét: kerülni kell a céltábla közepének célbavételét, mondta Herrigelnek íj-mestere (Zen az íjászatban). Nem tanácsos ugyanis csakis arra irányulni, mert az akarat ereje görcsössé tesz és eltérít. Ez a tanítás, valamivel általánosabb érvényűen, tájainkon is ismeretes: „aki meg akarja nyerni az életét, elveszíti azt”.

Janáky kétségkívül nem azért lett építész, hogy kifejezze egyéniségét. Mégis egész élete, az építészete, a képei, az írásai, akárcsak tanári működése, egy nagy formátumú személyiség megnyilatkozása volt. Munkássága területek és műfajok sokaságára terjedt ki, lévén olyan gondolkodó, allround művész, aki képességeit körkörösen használta: szóban, írásban, képben, térképzésben és -építésben. Aki megnézi munkáit, vagy kézbe veszi könyvét, A helyet, könnyen meggyőződhet erről.

Számos tervezési feladat részeként született munkája autentikus műtárgy; helyszínrajzai közül soknak helye volna a geometrikus absztrakció valamely gyűjteményes kiállításán. Kertkapujának egy mandala komplexitásával vetekedő rajzos akvarellje pedig éppúgy válhatna egy kortárs kiállítás ékévé, mint a bécsi Messepalast vázlatai, vagy a testvérével, Janáky Gyöggyel közösen szüleik sírjára készített emlékműterv.

Építészetét ég és föld, a világ arányrendszerének mélységes ismerete hatja át. Megvalósult és tervben maradt munkáinak hátterében, mintegy abszolút referenciaként a zene állt. A zene architektúrája, a maga egyszerre nagyon is érzéki, konkrét építkezésével, és végtelen tágas szellemével. Janáky szinte kizárólag barokk zenét hallgatott, azt viszont majdnem mindig. Egy alkalommal elmondta, hogy unokája, aki megszokta nála ezt a zenei környezetet, egyszer éppen akkor érkezett, amikor többszerzős lemezen bécsi klasszikus szólt, némi hallgatás után kijelentette, hogy „ez nem komoly zene”

Közös egyetemi szobánk falain évekig néztem a falusi ravatalozók tervéhez készített rajzos festményeit, de kérni tőle nem volt elég merészségem, amit most már sajnálok. De őrzöm levelét, amelyben megköszönte az együtt töltött éveket. Számomra ez kitüntetőbb, mint a Köztársaság ilyen-olyan díja, vagy tisztikeresztjének akárhányadik fokozata.

Kézírásával főként a doktori dolgozatokhoz mellékelt lapokon találkoztam. Ezek többnyire aforisztikusan tömör, és gyakran szokatlan összefüggéseket felvető megjegyzések voltak. Általában két szinten mozogtak: a tárgyszerű elemzés síkján, továbbá egy másik, változó perspektívában, ami az univerzális nézőponttól a leghétköznapibb élethelyzetek felvillantásáig terjedt, és a probléma tágabb vonatkozásainak megvilágítására szolgált. Ezek elég személyes hangvételűek voltak, Janáky beszéd- és írásmódjának, saját stílusának összetéveszthetetlen jegyeit viselték.

Személyisége az élő szó mellett az írásaiban mutatkozott meg a legtöbb árnyalatban: műfajok sokaságában mozgott otthonosan, az irodalmi formákban – a fikciótól a párbeszédes műfajokig menően – csakúgy, mint az értekező próza területén, esszében, útleírásban, naplóban…

A személynek, a személyiségnek az egyszeriségén túlmenő jelentősége van egy olyan kultúrában, ahol az egyezményesség hiánya általános. Ennek folytán ugyanis kénytelen maga kidolgozni gondolkodása kereteit, a fogalmait, a nyelvét. Ezt Nádas Péter A reflexivitásról írva így fogalmazta meg: „a magyar nyelvnek nincs önálló és szisztematikus fogalmi reflektivitása, amelyet minden magyar a saját individuális szintjén birtokolna, az a következménye, hogy magyarul mindenkinek, minden egyes beszélgetésben minden téma megvitatását úgy kell elölről elkezdenie, mintha magyar nyelven még soha senki nem beszélt volna meg semmit senkivel. (…) Nagy kultúrákban (…) ez nem így van. Vannak kidolgozott, biztos struktúrák, amelyeket mindenki úgy használ, mint a kést és a villát.”

Egyezményes gondolkodás és nyelv hiányában ezzel Janákynak is, mint mindenkinek, meg kellett küzdenie. Írásain jól érzékelhető, ahogy különböző irányokból hoz szóba jelenségeket, vet föl kérdéseket, és közben kénytelen mondandója majd’ minden elemét a maga erejéből, szóképek, fogalmak, kategóriák fejlesztésével kidolgozni.

Olyan kultúrában élt, amelyben nem voltak meg a megértés minimális feltételei – sem az építészek körében, sem azon kívül. Vélhetően ezért is fordult érdeklődése a főáramlatoktól eltérő, félreeső jelenségek felé, és kutatta utolsó éveiben az építészeti szépség rejtekeit, amelyekből egy könyvet közre is adott.

Meglepő, hogy a barokk zenére hangolódott Janáky szépség-felfogása mennyire egybecsendül az attól eléggé eltérő zenét kultiváló John Cage szépségről írott szavaival: Az volt az érzésem, hogy a szépség már csak a bensőséges helyzetekben életképes: vagyis reménytelen vállalkozás közösségi szinten hathatósan gondolkodni és cselekedni.” (A csend)

Amit Janáky a rejtőzködő építmények szépségéről írt (ami visszahúzódik a dolgokba”) elmondható az ő alakjáról és formátumáról is: körülötte „– a zavaros háttér előtt – élesen kirajzolódik az egyetemesség hatalmas kontúrja”.  

janaky-4

Elhangzott a  Janáky és a MOME c. kiállítás megnyitóján a FUGÁban.

COPYRIGHT Tillmann J. A.

Megjelent: http://epiteszforum.hu/janaky-korvonalai 2013. 09.25. 

Posted in Nincs kategorizálva | Leave a comment

Tillmann J. A.: A filozófiától a művészethez és vissza. Hannes Böhringer – laudáció, a Moholy-Nagy László – díj átadásakor (2009)

HB-dankesrede Hannes Böhringer a díjátadáson

Amikor arról értesültem, hogy a Moholy-Nagy László- díjat Hannes Böhringer kapja, azon kezdtem el gondolkodni, milyen párhuzamosságok, hasonlóságok, esetleg azonosságok állnak fönn a névadó és a díjazott között. Egy művészről és egy filozófusról lévén szó, ez korántsem magától értetődő, még akkor sem, ha előbbi a formálás megannyi médiumával dolgozott, a rajztól a filmen át a dizájnig, miközben a reflexív gondolkodás és írás területén sem éppen jelentéktelen életművet hagyott hátra, utóbbi pedig otthonos a művészet közegében, sőt mondhatni – felesége, Eva-Maria Schön révén – egy fedél alatt is él a művészettel, mi több írásművei jó részének témája is ez. Továbbá tapasztalatból tudja, hogy egyetemeinken „a művészet, a design és a filozófia olyan konstellációban vannak, melyben kölcsönösen kötelezi őket a vonzás és taszítás, a kihívás, a kísértés és az ösztönzés” – e kapcsolatok termékeny feszültsége.

Bár Moholy-Nagy teoretikus munkássága és a díjazott művészetfilozófiai írásai között sok párhuzam lelhető fel, sőt számos esetben érintkeznek is, a lényegi hasonlóság nem e téren áll fenn, hanem egy alapvető beállítódásban: a nézőpont elmozdításának, a perspektíva váltásának képességében és gyakorlásában. Moholy-Nagyról nemcsak az mondható el – fő művének címével – , hogy a látás(a) mozgásban volt, hanem az is, hogy őt magát is a szüntelen mozgás jellemezte: a művészet és a tudományok különféle területei, a változó kulturális centrumok, Budapest, Bécs, Berlin és Chicago között. Hannes Böhringer szemléletének mozgalmasságát mi sem mutatja jobban annál, mint Kísérletek és tévelygések című könyvének alcíme: A filozófiától a művészethez és vissza

A nézőpont, a hely- és szemléletváltás szüksége persze nem kizárólag személyes vagy professzionális sajátság, hanem valamennyiünk számára adódó feladat. A művészetben és filozófiában ez csak koncentráltabban, illetve reflektáltabban jelenik meg. Ennek alapja pedig az, amit Szabó Lajos – boldog emlékezetű közös barátunk, Kotányi Attila mestere – úgy fogalmazott meg, hogy a „valóság perspektívákban van adva”. Azaz nincs egy kitüntetett nézőpont, nem létezik olyan szellemi pozíció, sem élethelyzet, ahonnan mintegy kilátóból láthatnánk rá a realitásra, szerezhetnénk egyszer és mindenkorra érvényes ismeretet vagy tapasztalatot. Csak a nézőpontok sokasága, a perspektívák sorozata kínálja a valóság összetettségének, a világ gazdagságának megismerését. Ennek folyamata pedig elmozdulások, nézőpont-váltások, az úton-lét révén adódik.

Ez tevékeny viszonyulást kíván, nem lehet merő sodródás, megrögzülés a látszólagos állandóságában. Bár erős a hajlamunk arra, hogy belefeledkezzünk egy látványba, beleragadjunk egy-egy perspektívába, akárcsak a helyzetünk láttán érzett kilátástalanságba. Az antik filozófia erre az átfordítást ajánlja, amelyre Hannes Böhringer munkássága számos példát mutat. „Filozofálni azt jelenti – írja Daidalosz vagy Diogenész című, magyarul idén megjelent könyvében –: úti előkészületeket tenni, a dolgokat rendbe rakni, a bőröndöt bepakolni és átpakolni, egészen addig, amíg kezelhetővé és hordozhatóvá válik. A filozofálás az a művészet, mellyel útra készen otthon lehet maradni.”

A nekiindulás, a megállapodottságból, a való kilépés késztetése mindegyre előáll, akár mint általános „útrahívás”, akár mint a szokásostól vagy éppen a provincialitástól való megszabadulás vágya. A filozófia elutazás nélkül is tágassá teszi a világot. A filozófiával teret nyer az ember. (Rüdiger Safranski) Ehhez nem utolsó sorban kellő hangoltságra, megfelelő hangnemre van szükség. Olyasfélére, mint ami a díjazott írásainak is sajátja, amely olvasóit át tud hangolni, fel tudja deríteni. Ebben fontos szerepe van a nyelvnek, a stílus minőségének. Amelyről esetében is elmondható az, amit Henry David Thoreau-ról állapított meg egy méltatója, Salamon János: „Mondatait azok az erények hatják át, melyek szerinte a valódi filozófus életének szükséges elemei: egyszerűség, függetlenség és nagyvonalúság.”

(Laudatio a díj átadásakor)   COPYRIGHT Tillmann J. A.

I-HB-laudatio

Posted in Nincs kategorizálva | Leave a comment